Orbán Viktor: Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy mindannyiukat – határon innen és túl – szeretettel és tisztelettel köszöntsem, Dalma asszonyt és Mádl Ferenc elnök urat pedig megkülönböztetett tisztelettel. Köszönjük szépen, hogy együtt lehetünk.

Bizonyára Önök is ismerik azt a helyzetet, amikor egy-egy politikai gyűlés, találkozó után az ember jön le a színpadról, és mindenfélét a kezébe nyomnak. Legkülönbözőbb kívánságokat tartalmazó borítékokat, egy-egy imát vagy előfordul, hogy kisebb keresztet, előfordul, hogy kérést, panaszt, előfordul, hogy verset, és az is előfordul, hogy prózát. Pécsett is így történt ez velem, kezembe nyomtak egy levelet, amelyben azt írta a szerzője, hogy ha van egy kis vér bennem, akkor ezt a budapesti évértékelő beszéden mindenképpen olvassam föl. Nos hát tessék figyelni Pécsen. Nagyjólét király, miután elődjét, Jólét királyt – kinek legbizalmasabb tanácsadója volt – ügyes csellel letaszította a trónról, azon nyomban kihirdette programját, melynek – krónikások szerint is eredetinek tartott – „Nagy a jólét” címet adta. Első történelmi jelentőségű beszédében csodálkozó népe előtt elmondta: egyetlen tennivalónk van, a népnek meg kell tanulnia érezni a nagy jólétet, hiszen külföldi országokban már óriási sikereket értek el azzal, hogy megtanították a népnek a nagy jólét érzését. Udvarának híres tudósai azonnal kidolgozták a „Nagy jólét száz érzése” című kézikönyvet, amelyből bárki bármilyen előképzettség nélkül könnyedén elsajátíthatta a nagy jólét fölemelő érzését. Népe hűen tanulta érezni a nagy jólétet. A rosszindulatú szóbeszédnek senki nem ült föl, miszerint a nagy jólét felemelő érzése valójában nem más, mint az éhségérzet és a munkanélküliség kilátástalan érzése. És a nép sokat tanult. Megtanulta, hogy a gázár növekedése, a gyógyszerár duplájára emelkedése, a munkahely elvesztése, a kiszolgáltatottság valójában mind-mind a nagy jólét érzéséhez tartozik. Az emberek idővel azt is megtanulták, hogy minél kevesebben élnek az országban, annál teljesebb a nagy jólét érzése, és a fiatalok – megfogadva a király bölcs tanácsát – el is költöztek az országból. Nagyjólét király nem elégedett meg ennyivel, Nagyjólét megasztár-versenyt hirdetett, amelyben az ország minden lakosának el kellett indulnia saját jószántából. Az indulóknak abban kellett versenyeznie, ki érzi át legjobban a nagy jólétet. Az ország maradék népe összegyűlt a király palotája előtt, hogy bemutassa, milyen hihetetlen nagyjólét-érzésre képes. Volt, aki bemutatta, hogy akkor is képes érezni a nagy jólétet, ha késsel megvágja a kezét. A másik versenyző a fogát húzatta ki fájdalomcsillapító nélkül. A győztes végül is az lett, aki úgy is át tudta élni a nagy jólétet, hogy már öt napja nem evett semmit. Ekkor Nagyjólét király elégedetten végignézett a nagy jóléttől alélt versenyzőkön, ünnepélyesen fölállt trónjáról, és így kiáltott: „Eljött az én országom!” Az alattvalók pedig engedelmesen válaszolták: „Igen, megcsináltuk!” Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a szerző utóirat gyanánt még ide biggyesztette: „Hangsúlyozom, az eseményekkel és a szereplőkkel való bármilyen hasonlóság a véletlen műve.”

Nos, kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ismét eltelt egy év, ideje tehát, hogy jó szokásunkhoz híven számot vessünk, hol tartunk, mennyit gyarapodtunk, hová jutottunk az elmúlt esztendőben, milyen állapotban vág neki Magyarország az előttünk álló fontos évnek. Talán többen emlékeznek, gyakran azt a példát szoktuk fölhozni évértékelések alkalmával, amikor a gyermeket odaállítják a szülők vagy a nagyszülők az ajtófélfához, hogy megnézzék, mennyit is nőtt egy év alatt. Az elmúlt években sok érdekeset és furcsát tapasztaltunk ilyen alkalmakkor. Volt, hogy azt kellett látnunk, a gyerek megfogadta a szokatlan tanácsot: „Merjünk kicsik lenni!”, összehúzta magát, és összement. Aztán volt, hogy azt kellett megállapítanunk, hogy ugyan a gyerek kisebb lett, de már ez sem számít, mert a mértékegységet időközben megváltoztatták, és a hagyományos mérést fölváltotta a hantaméter. S hanta dolgában – ha emlékeznek rá – igen jól álltunk akkoriban – bár e tekintetben most sem panaszkodhatunk.

De mi a helyzet a gyermekünkkel az idén? Nos, bármilyen különös és váratlan, ma a gyerek nőtt, nagyobbnak tűnik az ajtófélfához képest. Így van. Ezt látjuk és ezt halljuk úton, útfélen. Ennek örülnünk kellene, de valahogy belül érezzük mindannyian, hogy itt valami nincs rendben. Valami nem stimmel. Valahogy mégsem sikerül föllélegeznünk, mégsem sikerül megkönnyebbülten örvendeznünk. Akkor értjük meg kétkedésünk okát, ha kimegyünk a házból, és távolabbról is ránézünk a valóságra. Nos, kedves Barátaim, erre való az országjárás, a találkozások, a nyílt és egyenes beszélgetések az emberekkel, amelyből valós képet kaphatunk hazánk állapotáról. Mert amikor távolabbról nézzük a valóságot, akkor kiderül, hogy nem a gyerek lett nagyobb, hanem a ház lett kisebb. Bizony költségvetésünk a választások várható időpontjára meg fogja haladni a tíz százalékos hiány mértékét. Ha az államadósságunkat nézzük, azt látjuk, hogy a növekmény három év alatt annyi volt, mint amennyit Kádár János fölvett harminc esztendő alatt. Lassan az aggastyánoktól a most születő csecsemőig mindenkinek másfél millió forint adósság nyomja a vállát. És akkor azt a kérdést, hogy hol ez a rengeteg pénz, még fel sem tettük. Igen, ha távolabbról nézzük a valóságot, jól látható, hogy a magyar gazdaság nem a saját lábán áll. Ahhoz, hogy száz forint értéket előállítsunk, százötven forintot kell fölvennünk. Dolgozunk, de nem a pénzünk lesz több, hanem az adósságunk nő. Ráadásul csökkenti, zsugorítja ennek a háznak az értékét, hogy szolid családi házból utca végi, ártéri kunyhóvá minősítették. Szokták mondani: a részvétel a fontos, nem a győzelem. Ezt általában a sportolókat kísérő delegációk tagjai szokták mondani, hiszen ők nem győzhetnek, ők csak részt venni tudnak, nem neveztek be a versenybe. Bár, kedves Barátaim, ha győzni nem is lehet mindig, de azért tudjuk – legalábbis a versenyzők tudják –, hogy törekedni kell rá. Törekedni kell a minél jobb helyezésre, a minél jobb eredményre. De a minimum, amit elvárunk saját magunktól, hogy javuljunk, és egyre jobb teljesítményt nyújtsunk.

Akinek csak a részvétel a fontos, az eleve beletörődött a vereségbe. Már a verseny előtt feladta, és eleve kudarcra ítélte magát. Magyarország is benevezett egy versenyre, egy komoly és nehéz versenyre, ahol a puszta részvétel egy valamire elég: a lemaradásra. Hazánkat járva a legfájóbb és leginkább lehangoló érzésem az volt, hogy 2005-ben Magyarország elfogadta: nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. 2005 a beletörődés éve volt a magyarok számára. Magyarország beletörődött, hogy rosszabbul élünk, beletörődött, hogy már annak is örülni kell, ha csak kicsit rosszabb ma, mint tegnap volt. S arról mintha kezdenénk elfeledkezni és lemondani, hogy lehetne jobb is. Arra szinte már gondolni sem szabad. Már gondolni sem merünk a győzelemre. Gondolni sem merünk arra, hogy utolsóból ismét elsők lehessünk, legalább az új európai uniós tagok között, ahogyan elsők voltunk négy évvel ezelőtt. Pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az élet nem arra való, hogy kibírjuk, elviseljük. Az élet nem teher. Az élet igazából ajándék, lehetőség és kaland. Az élet arra való, hogy éljünk vele, hogy örömünket leljük benne, hogy boldogok legyünk.

De mi kell ahhoz, hogy ne csak résztvevői legyünk a létezésnek, hanem győztesei is. Azaz ne csak létezzünk, hanem éljünk is. Ha azt hisszük, ha elfogadjuk, hogy a részvétel a fontos, nem a győzelem, higgyék el, mindent elveszíthetünk, végül még a részvétel lehetőségét is. Magyarország mindig veszített, mindig vesztes lett, amikor nem győzni akart, amikor nem akart igazán győzni. Amikor elhitte, hogy nem képes többre. Jól ismerjük, hiszen nap mint nap halljuk a hangot, amelyik folyton arról beszél: mit miért nem lehet. A kishitűség hangja ez. Magyarország mindig akkor jutott előre, amikor nem hallgatott a kishitűség hangjára. Amikor nem hitte el, hogy a versenyben nem a győzelem a fontos. És mi tudjuk, a kishitűség mindig megszólal. Az okát nem is érdemes boncolgatni. Tudjuk, hányszor próbált lebeszélni minket, hogy mi, magyarok is győzni akarjunk. Egy idézetet olvasok föl, így szól: „A figyelmes szemlélő csak tűnődhet, meghirdethető-e a nemzeti felelősséggel a gazdaság strukturális átrendeződésének azonnali megoldása, az infláció azonnali megfékezése, a tudományos-technikai forradalom követelményeinek holnap reggeli érvényesítése? Komolynak tekinthető-e az a kiindulópont, amely vonzó perspektívát kíván hirdetni felelős perspektíva helyett?” Tisztelt Hölgyeim és Uraim, amit felolvastam, nem egy tegnapi kormánynyilatkozat, bár az is lehetne. Nem tévedés, ez a Magyar Hírlap 1988. április 8-i számában jelent meg az akkori Fideszről. A hatalom kishitűségét akkor legyőzte az emberek elszánása, és a rendszerváltás megtörtént, mégpedig nem lassacskán, hanem másfél év alatt. És ma szóról szóra ugyanezeket a kifogásokat halljuk. Kérem, emlékezzenek arra: a kishitűség azt is mondta, hogy a minimálbér jelentős növelése felelőtlenség, nem lehet megvalósítani. De mi nem hittük el, sikerült megvalósítani, Magyarország képes volt rá. Azt mondták, a tb-járulék csökkentése felelőtlen ígéret. Nem fogjuk tudni majd kifizetni a nyugdíjakat. De amikor kormányon voltunk, sikerült jelentősen csökkenteni a járulékot, és sikerült kifizetni a nyugdíjakat, sőt, emelni azokat. Mert Magyarország képes volt rá. Azt mondták, a Nemzeti Színházat nem lehet fölépíteni ott, de mi hittünk benne, hogy Magyarország képes rá, és sikerült. A Nemzeti Színház évek óta áll, és működik. Azt mondták, hogy a leégett Sportcsarnok helyén nem lehet újat építeni, túl drága, félig sem fog elkészülni. Inkább a régit kéne valahogy helyrepofozni. Mi azonban hittünk benne, elhittük, hogy Magyarország képes rá, és sikerült, fölépült az aréna. Azt is mondták, hogy a párkányi hidat sem lehet fölépíteni, mi fölépítettük. A kishitűség azt mondta: a Széchenyi-terv felelőtlen ígérgetés, nem lehet megvalósítani. Mi hittünk benne, és képesek lettünk rá. Azt mondták, a gyermekek utáni adókedvezményre nincs fedezet, azt mondták, a gyermekek után járó adókedvezményre nincs fedezet, másoktól kell majd elvenni. De mi hittünk benne, hittünk Magyarország erejében, és kiderült, hogy van rá fedezet, nem kellett elvenni senkitől semmit. Azt is mondták, hogy az otthonteremtési támogatás irreális, felelőtlen. Mi azonban hittünk benne, és 230 ezren vették igénybe. 230 ezer család jutott új otthonhoz, mert Magyarország képes volt rá. Azt is mondták, azt is a fülünkbe suttogta a kishitűség, hogy nem lehet Erdélyben magyar egyetemet indítani, a magyar igazolvány pedig egyenesen istenkísértés. De mi nem adtuk föl, és Magyarország akkor képes volt törődni a határon túli magyarokkal. Bizony, mindez megvalósult.

Kedves Barátaim, Magyarország ma is többre képest. Magyarország képes győzni a versenyben, nem csak részt venni, és utolsóként kullogni, ahogy most tesszük. Magyarország képes megvalósítani az előttünk álló feladatokat, ha hisznek benne, ha bíznak benne. Igen, az emberek ma nem tapasztalnak érzékelhető javulást. Hiába a kormány látható igyekezete, mégsem érzik. Kedves Barátaim, ez a kormány ennyit tud. Ígérget vagy legfeljebb a Fideszt kergeti. De Magyarország többre képes. Képes rá, hogy mindenki számára érzékelhető javulást érjen el, és jobb legyen az életünk idén, mint 2005-ben volt.

Engedjék meg, hogy néhány szót magunkról is szóljak. 2005 a polgári erők, a Fidesz–Magyar Polgári Szövetség számára is sorsdöntő év volt. Emlékeznek: 2003-ban hoztuk létre a Szövetséget. Azt a Szövetséget, amely otthont, védelmet és lehetőséget kínál a polgári erőknek, a nemzeti érzelmű embereknek és a kereszténydemokratáknak is. 2004-ben ugyan megnyertük az európai parlamenti választást – szépen nyertük, azt az eredményt idén is elfogadnánk –, de nem akkor, hanem 2005-ben dőlt el, hogy a Szövetségünk nemcsak a jelen, hanem a jövő szövetsége is. A Nemzeti Konzultáció ugyanis bebizonyította, hogy megértettük az idők szavát, az embereket ma Magyarországon nem meggyőzni kell, hanem megkérdezni és meghallgatni. Ezért lett az emberek jelöltje Magyarország köztársasági elnöke, ezért lett polgári elnöke Magyarországnak. És ezért vált a rendszerváltás óta legnagyobb és legsikeresebb interaktív vállalkozássá a Nemzeti Konzultáció, amit csak mi támogattunk a parlamenti pártok közül. Kérem, legyünk rá büszkék.

Úgy látom, ha a 2005-ös évet a saját szempontunkból nézem végig, a tapasztalat éretté tett bennünket. A sikerek és a kudarcok megtapasztalása segített ehhez. Megértettük, hogy a kudarc, a vereség sok mindenre megtaníthatja az embert. A vereség figyelmeztet és elgondolkodtat. A vereség és a kudarc az élet része. Ha tanulunk belőle, javunkra válik. Mi összeértünk, egybeforrtunk, és megerősödtünk. A tapasztalat és az idő visszavonhatatlanul éretté tett bennünket. Nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy mindig igazunk legyen. Ezért lehetünk megbízható szövetségesei az embereknek. És kérem, azt se felejtsék/felejtsétek el, hogy aki megérett, az megértővé is válik. Tud figyelni, tud hallgatni, képes megérteni. Megértjük az emberek kérdéseit, vágyait és bajait. Megértjük egymást, ezért tudunk segíteni, ezért tudunk segíteni Magyarországon mindenkinek a boldogulásban. A 2005-ös év bebizonyította, az emberek számíthatnak ránk, bízhatnak bennünk, Magyarország számíthat ránk, Magyarország bízhat bennünk.

De a 2005-ös esztendő a kormánypolitikáról is sok mindent tanított nekünk. Járva az országot úgy látom, hogy 2005 a luxuspolitikából való kiábrándulás éve is lett. Az emberek világosan elmondták, hogy a mai hatalom politikája luxuspolitika, ami néhány kiváltságosnak fényűző jólétet és luxusprofitot eredményez, a többieknek viszont bizonytalanságot, kilátástalanságot és csalódást. Egy munkanélküli Dombóváron azt mondta, hogy a luxuspolitika veszélyes, mert kiváltságosokat teremt. Ők úgy gondolják, hogy akiknek nincs szerencséjük, azok magukra vessenek. Miért nem voltak jókor jó helyen. Egy nyugdíjas tanár valahol – talán Pécsen – azt mondta, hogy a luxuspolitika világa sosem fogja megérteni a magyar emberek valóságát, sosem fogja átérezni gondjaikat. Éppen ezért sohasem fog megoldást és segítséget nyújtani a munkát keresőknek, az otthonra vágyóknak, a magyar vállalkozóknak és a megfizethetetlen árak ellen védelmet keresőknek. Egy fiatal – talán Békéscsabán – azt mondta, hogy a luxuspolitika számára nyűg az ország és a nyűg a magyarok többsége. Azért tanácsolja azt, hogy aki boldogulni akar, menjen el innen, próbáljon szerencsét másutt, külföldön, hiszen minél kevesebben vagyunk; kevesebb ember, kevesebb gond. Egy vasutastól hallottam azt – talán Szentesen egy kávéházban –, aki azt mondta, hogy a mai luxuspolitika képviselőit elkényeztette az élet. Világéletükben kiváltságosak voltak. Eleinte a pártállam politikai monopolhelyzetét élvezték, aztán ezt változtatták át könnyedén pénzügyi monopolhelyzetté. Föl is írta a mondatot, hogy visszaidézhessem Önöknek, így fogalmazott: előbb elkényeztette őket a hatalom, aztán elkényeztették őket a milliárdok. Bizony, kedves Barátaim, ez is 2005 tanulsága. Ezért fogyott el a kormány iránti bizalom is. Az emberek úgy érzik, hogyan érthetnék meg azokat, akik mindig kiszolgáltatottak voltak. Akik mindent a munkájukkal, a két kezükkel, a tehetségükkel, a szorgalmukkal próbáltak elérni, akik mindenhez küzdelmek és kudarcok árán jutottak. A magyar emberek többségét ugyanis nem védte és nem segítette sem a politikai monopólium, sem az üzleti kiváltság. Az emberek mindig csak magukra számíthattak. És nézzünk szembe a helyzettel, ma is csak magunkra számíthatunk. Egy volt, magát volt MSZP-s szavazónak mondó hölgy mondta: a luxuspolitika nem fog változni. Nem azért, mert gonosz, nem azért, mert rosszat akar nekünk vagy az országnak, hanem azért, mert nem érzi, nem érti a többség helyzetét. Ezért uralkodnak ma Magyarországon – ahogy ő fogalmazott – a közöny és a kíméletlenség állapotai. Nos, kedves barátaim, ennyit a mögöttünk hagyott évről.

És most forduljunk a jövő felé. Számomra az országjárás legvilágosabb mondatát Pécsen fogalmazta meg valaki, aki azt mondta: az előttünk álló évben az a fő kérdés, bekanyarodunk-e, amikor jön a kanyar vagy bátran megyünk tovább egyenesen – egyenesen a falnak. És valóban, amikor az ember a saját autójában ül egyedül, talán akkor sem helyes, ha azzal kísérletezget, hogy a kanyar ellenére is egyenesen halad tovább, mondván, minden úgy van jól, ahogy áll. De ez végül is tekinthető az illető magánügyének. Csakhogy itt és most nem magánautóról van szó, hanem egy buszról, amelynek tízmillió utasa van. És az idei országjárás alkalmával – akárcsak a tavalyi Nemzeti Konzultáció során – egyértelműen kiderült: az emberek jól látják, hogy az utóbbi időben nem vesszük jól a kanyarokat. És az is világos, hogy most egy igen éles kanyar következik az úton. Ezt mutatják a veszélyt jelző táblák. A nemzetközi hitelintézetek leminősítései, a konvergenciaprogramra kapott elégtelen osztályzat. Nos, be tudjuk-e venni a kanyart, tisztelt Hölgyeim és Uraim?

Itt a filmekből is láthatták, öt kérdésről beszélgettünk az emberekkel a mögöttünk hagyott két hétben. A legfontosabb a munka volt. Azért választottuk a munkát, mert Magyarországon ma a nyilvántartások szerint 400.000 regisztrált munkanélküli van, de pontosan tudjuk, hogy legalább 300.000 olyan honfitársunk is él, aki hébe-hóba dolgozik, szeretne, de nem talál rendszeres munkát. Vagyis ma Magyarországon 700.000 embernek nincs biztos kenyérkereseti lehetősége. Már korábban is mondtuk, a mögöttünk hagyott év megerősítette: elvált egymástól a jólét és a munka. Azok a nemzetek emelkednek ma föl Európában, ahol a kettő összekapcsolódik. A jólét a munka természetes következménye, és a munka természetes eredménye a jólét. Magyarországon ma ehelyett inkább az a fölfogás uralkodik, az forog közszájon, hogy becsületes munkából nem lehet megélni. Emlékeznek talán, a tavalyi országjárás eredményeképpen sikerült a magunk számára pontosan meghatározni, hogy mi a különbség a munkára épülő gazdaság és a spekulációra épülő gazdaság között. Mi választja el egymástól a munkát és a spekulációt. Ebben a meggyőződésünkben idén megerősödhettünk. Munka az, amikor az ember úgy keres pénzt, hogy valaki másnak is hasznára van ezzel. És spekuláció az, amikor úgy keresünk pénzt, hogy azzal valakinek szükségszerűen ártunk. Ezért kell Magyarországnak egy munka alapú gazdaság felé fordulnia.

Nos, a munkanélküliség kapcsán az emberek egyszerűen fogalmaztak. Valaki például nekem szegezte a kérdést: Mondja, Orbán úr, maga meg tudna élni 70.000 forintból? És ha az ember oszt/szoroz, akkor rá kell jönnie, hogy nem tudna megélni, mert 70.000 forintból nem lehet megélni. Ha mégis, az kész csoda. Békéscsabán egy fiatal házaspárnál jártam. Két gyermeket nevelnek. Mind a kettőnek van főiskolai végzettsége. Egy 48 négyzetméteres lakásban élnek. A rezsi után a családnak marad 50.000 forintja. 50.000 forintja. És csak az egyik gyermek megfázása és influenzája az előző hónapban elvitt 12.000 forintot. Hogy lehet ebből megélni, kedves Barátaim? Vagy egy másik, egy elbocsátott asszony azt mondta nekem, hogy nézzek szét az országban. Az ország tele van kátyúkkal, rossz utakkal, omladoznak a kórházak. Nincs elég ápolónő és orvos, a faluba nem jut el a posta, nincs iskola. Temérdek az elvégzetlen munka. Hogyan lehet, hogy egy ország tele van elvégzetlen munkával, és közben nő a munkanélküliség.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Dombóváron a munkanélküliségről beszélgettünk. Itt van közöttünk például Szentgyörgyi Zsolt is, aki arra hívta fel a figyelmünket, hogy munkanélküliség nemcsak a nagyvárosokban és nemcsak az iparban, de a mezőgazdaságban is van. Jó napot kívánok, Zsolt, örülök, hogy itt van.

Szentgyörgyi Zsolt: Én egy kis településen lakom, ahol 670 ember él. A faluban két munkadó van, az egyik a mezőgazdaság, a másik pedig az önkormányzat. Ott még van iskola szerencsére, igaz, hogy kicsi, de így is az önkormányzat az egyik legnagyobb munkaadó, a másik pedig ugye a mezőgazdaság. A mezőgazdaságnak óriási problémái vannak, hogy az európai uniós csatlakozással mi vesztesek lettünk, nem kaptuk meg a föld alapú támogatást időben, a versenytársaink erősek, és nem tudunk jóformán velük mit kezdeni. Hogyha ezeken a kis településeken eltűnik az iskola, eltűnik a mezőgazdaságból élő vállalkozó, uram bocsá’ nagyvállalat, akkor itt a munkanélküliség gyakorlatilag 100 százalékos lesz.

Orbán V.: Köszönöm szépen, Zsolt. Bizonyára emlékeznek a jelenlévők, hogy a hivatalos propaganda szerint a magyar gazdák nyertesei az európai uniós tagságnak, és minden pénzt időben megkaptak. Vagy ha nem is időben, de rögtön a sztrájk után, amivel kikényszerítették a nekik járó összeget. Nos, kedves Barátaim, ha valaki ma a magyar mezőgazdaságban körülnéz, akkor hallhatja azokat a hangokat, amelyek arról szólnak, hogy Magyarország Európa élelmiszer-szemétlerakó telepévé változott. Rossz minőségű és egészségre káros termékeket hoznak be az országba, és a kormány – ahelyett, hogy megvédené a magyar gazdákat, mint most is hallhattuk vagy a magyar piacot vagy a magyar termékeket – ezeknek inkább szabad utat enged. Egyetlen más olyan ország sincs Európában – az újonnan csatlakozott országok között sincs egyetlen olyan ország sem –, amelynek egy gazdája, egy fiatal gazdája másfél évvel a csatlakozás után ilyen véleményt mondott volna, mint a Dombóvár mellől érkezett vendégünk. Ugyanis mind a lengyelek, mind a csehek, mind a szlovákok nemcsak kifizették a gazdáknak járó európai uniós támogatást, hanem előre hozták annak kifizetését. Ezért ma már nemcsak a nyugatiakkal kell versenyeznünk a saját élelmiszerpiacunkon, hanem úgy, ahogyan az előbbi véleményből is hallottuk, most már versenyeznünk kell bizony a szlovákokkal, a szlovákokkal – akiknek nincs is igazából mezőgazdaságuk –, a lengyelekkel és más, most csatlakozott államokkal. Én elmondtam Dombóváron is – itt is szeretném megismételni –, hogy sehol Nyugat-Európában nem fordulhat elő, hogy egy ország a saját gazdáival szemben folytasson mezőgazdasági politikát. Az ilyen kormány sok sót nem eszik meg. Ezért egyetlen kiút van ebből a helyzetből, és ha esély van rá, akkor nekünk ezt meg is kell cselekedni, hosszú idő után először igazából a gazdatársadalom képviselőjét kell a mezőgazdasági tárca élére állítani, hogy legyen, aki Önöket képviselje a jövőben. Köszönöm szépen.

Van egy másik dombóvári vendégünk is, akivel szintén a munkanélküliségről beszélgettünk, amikor ott jártunk. Parancsoljon.

Jó napot kívánok, Fricker Andrea vagyok. Személy szerint nem engem érint a munkanélküliség, hanem édesapámat, méghozzá azzal a nehéz problémával szembesült, hogy közel 55 évesen kényszerült munkanélkülivé válni, és szerintem egyetlenegy vágya van, hogy újra becsületes munkával kereshesse a kenyerét. Mondjuk én már a saját lábamon állok, de a húgom még főiskolás, úgyhogy őt még el kell tartani. Ebben a nehéz helyzetben vagyunk jelenleg.

Orbán V.: Jól emlékszem, hogy amikor beszélgettünk, azt is mondta, hogy talán egy egyházi fönntartási szociális intézményben dolgozik, ugye?

Fricker Andrea: Így van, az evangélikus egyház által működtetett idősek otthonában dolgozom.

Orbán V.: Hadd kérjem meg, hogy mondjon nekünk pár szót arról, hogy mi a helyzet így 2006 január végén?

Fricker Andrea: Szomorúan tekintettünk a költségvetési törvényre, ugyanis ahogy az egyház által működtetett iskolákat, úgy az idősek otthonait is nehéz helyzetbe hozta; nemcsak a normatíva csökkent, hanem az egyházaknak járó kiegészítő állami normatíva is jelentősen csökkent, ami azt jelenti, hogy ugye az idősek ellátását, illetve a szolgáltatás színvonalát nem csökkenthetjük, így tehát a dolgozói létszámból történhet lefaragás, és ez is további munkanélküliséget gerjeszthet ezen a területen.

Orbán V.: Köszönöm szépen, Andrea. Nos, engedjék meg akkor, hogy néhány gondolatot elmondjak Önöknek a munkanélküliséggel kapcsolatban. Két kitüntetett veszélyben lévő csoportja van ma a magyar társadalomnak. Egyik – ahogy Andrea mondta –, az ötven év körüli, munkájuk elvesztésétől aggódók, akik úgy gondolják, hogy ha el fogják veszíteni az állásukat, többet már lehetőséghez nem jutnak, sehol nem lesz rájuk szükség. És akkor hogyan fogják segíteni, ha fiatalabb gyermek van, akkor fönntartani a családjukat? A másik ilyen csoport az asszonyoké. A legsúlyosabb mondatot Szentesen mondta nekem egy 39 éves asszony, akinek sok év kereskedelmi gyakorlata van. Elvesztette a munkáját, és már több mint tízszer próbálkozott új munkahelyhez jutni. És amikor tízedszer is nemet mondtak neki, akkor megkérdezte az éppen őt elutasítótól, hogy mondja meg, mit tegyen, hogy 39 évesen, fölkészülten, iskolázottan, szakmai tapasztalattal a háta mögött munkát kapjon? És akkor mosolyogva azt mondták neki, hogy először is tagadjon le tíz évet, másodszor tagadja le, hogy van három gyermeke. Na, akkor majd kaphat munkát. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez az a helyzet, ez az a kép, ez az az állapot, ez az az ország, amiben nem szeretnénk élni, még pontosabban: nem ilyen Magyarországon szeretnénk élni, ahol három gyermeket nevelő, tisztességes családanyáknak ilyet lehet mosolyogva mondani.

Mindaz, amit Andrea mondott, fölhívja a figyelmet édesapján keresztül arra, hogy nekünk nemcsak új munkahelyeket kell teremteni, hanem a régi munkahelyeket is meg kell védeni. Bizony segítséget kell nyújtanunk az ötvenes éveiket taposóknak, hogy ne tegyék ki őket az utcára, végleg elvesztve a munka lehetőségét. Tettünk egy javaslatot új munkahelyek létrehozása érdekében is. Önök is hallhatták ezt. Ha polgári kormány alakul Magyarországon, akkor 2006. július 1-jével a mostani 39 százalékpontról… bocsánat, a mostani 29 százalékpontról 19 százalékpontra fogjuk csökkenteni a tb-járulék mértékét. Ez egy egyharmados csökkentés. A nyelvbotlás nyilván nem véletlen, mert amikor a polgári kormány 1998-ban működni kezdett, akkor 39 százalék volt a tb-járulék, azt levittük 29-re, és ez most is ott áll. Hallhattuk azokat az érveket a kormánytól, hogy ezt nem lehet megvalósítani, mert ezzel kockára tennénk a magyar költségvetés helyzetét.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, öntsünk hát tiszta vizet a pohárba. A tavalyi évben Magyarországon mintegy 60.000-rel nőtt a munkanélküliek száma. Nem az a kérdés tehát, hogy hány új munkahelyet hozunk létre, hanem 2006-ra gondolva az is kérdés, hogy mennyit tudunk megvédeni. Ha ugyanis nem tesszük meg ezt a lépést, akkor 2006-ban további 60.000 vagy esetleg 80.000 ember veszíti el az állását. Kiszámolta már valaki, hogy egy évben 60.000 új munkanélküli mibe kerül a költségvetésnek? Mibe kerül a magyar gazdaságnak? Mert annak is ára van, nem csak a tb-járulék csökkentésének. A gazdaság teljesítőképessége 60.000 új munkanélkülivel úgy csökken, úgy változik, hogy abból a költségvetésnek körülbelül 170–175 milliárd vesztesége keletkezik. És Magyarországon arról nem beszélnek, hogy egy munkanélküli egy évben 750.000 forintjába kerül a költségvetésnek. Ha ezt is kiszámolom, az további 45 milliárd. Vagyis azt mondhatom, hogy tavaly csak azért, mert rossz volt a gazdaságpolitika, mert fölültünk annak az érvnek, hogy a munkanélküliség a piac velejárója és 60.000 ember elveszítette az állását, a magyar költségvetést körülbelül 220 milliárd forint veszteség érte. Nem az tehát a kérdés, hogy képesek vagyunk-e ezt megtenni, hanem az a kérdés, hogy van-e egyetlen érv is, ami azt mondja, hogy ne tegyük ezt meg. És azt mondom, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy nincs más választásunk, Magyarországnak július 1-jén a mai 29 százalékról legalább 19 százalékra kell csökkentenie a tb-járulék mértékét.

Saját tapasztalatunkra is hivatkozhatunk. 1999-ben 6 százalékkal csökkentettük egy lépésben a tb-járulék mértékét, és még abban az évben 117 ezer új munkahely jött létre, a következő évben pedig további 37 ezer. Tehát körülbelül 150 ezer munkahelyet hoztunk létre akkor. Forduljunk a fiatalok problémái felé is. A fiatalok munkanélkülisége a másik súlyos kihívás Magyarország számára. Az iskolából kikerülőknek 20 százaléka nem jut munkához. 20 százaléka a fiataloknak úgy kezdi iskola után a felnőtt életét, hogy kezd benne megerősödni az a gondolat, hogy rá nincs szükség. Itt van közöttünk Gilicze Réka is, aki… Réka, hol találkoztunk mi?

Gilicze Réka: Szentesen.

Orbán V.: Szentesen találkoztunk, és Szentesen elmesélte nekünk a saját történetét. Megkérhetem-e, hogy tegye meg ezt most is?

Gilicze Réka: Én egy év múlva fogok végezni, és akkor leszek diplomás, és nagyon sok ismerősömtől hallom azt, hogy már nem is próbálnak munkát keresni, mert tudják, hogy nem tudnának megélni abból, amit kapnának friss diplomásként, és ezért egyből azt tervezik, hogy kimennek külföldre. És szerintem ez nagyon nem érheti meg az államnak, hogy a saját pénzén taníttatja a diákokat és ők külföldön kamatoztatják a megszerzett tudásukat. Tehát nagyon sokan kimennek külföldre.

Orbán V.: És Önnek mi a terve?

Gilicze R.: Majd meglátjuk, hogy jönnek-e hozzám ajánlatokkal vagy nem.

Orbán V.: Tervez-e családot?

Gilicze R.: Igen, szeretnék.

Orbán V.: Rögtön az iskola után vagy még előtte szeretne elhelyezkedni?

Gilicze R.: Szeretnék elhelyezkedni egyből az iskola után, de hát ahhoz kell valami egzisztencia, meg kell teremteni, hogy fel lehessen nevelni a gyereket.

Orbán V.: És vannak-e olyan példák is a környezetében, amelyek inkább biztatóak?

Gilicze R.: Persze, igen, vannak olyanok is, akiknek sikerült ezt megtennie, de nagyon nehéz összeszedni annyi pénzt, hogy egyből lakásra is legyen, és hogy úgy tudjanak együtt élni. Vagy akinek még nincsen párja, hanem egyedül él, az úgy tudjon élni, hogy az elfogadható legyen.

Orbán V.: Réka, tud-e valami arányt mondani nekünk, hogy az Ön ismerősei közül mennyien tudtak elhelyezkedni az iskola után és mennyien maradtak munka nélkül?

Gilicze R.: Nálunk úgy fele körülbelül, fele.

Orbán V.: Ott is elmondtam, itt is szeretném megismételni – akkor Rékának mondtam, most szeretném mindenkinek –, hogy a magyarokról azt szokták mondani – különösen akik a közéletet vizslatják –, hogy a magyarok túlságosan idegesek, túlságosan türelmetlenek, nem toleránsak. Most amikor a fiatalok munkanélküliségére gondolok, akkor mindig eszembe jut egy mondat, amelyet a magyar társadalom és a fiatalok is meglepően nyugodtan fogadtak, bizonyságát adván annak, hogy igenis mi béketűrő és toleráns nép vagyunk. Ja, a mondat valahogy úgy hangzott, hogy Magyarországon az a baj, hogy a fiatalok nem akarnak külföldre menni, hogy ott boldoguljanak. Nos egy erősebb demokráciával rendelkező, magabiztosabb országban egy ilyen miniszterelnöki tanács riadalmat és erős reakciókat váltott volna ki. Riadalmat, hogyha ilyen súlyos a helyzet, akkor van-e még a fiataloknak jövője a saját hazájukban, és ideges reakciókat, mondván, hogy hogy is lehet velünk így beszélni! És valóban, én magam is furcsállottam, hogy egyetlenegy ifjúsági szervezet sem emelte föl a hangját, és nem mondta azt, hogy aki ezt tanácsolja nekünk, annak a számára nekünk is van egy jó tanácsunk. Fogja a jó ötletét, vágja a hóna alá, és menjen el ő innen, mi megleszünk jól nélküle is.

Természetesen a fiatalok külföldi munkavállalása önmagában nem baj. Mindig is így volt ez Magyarországon, a fiatalok iskola után szerettek még külföldön tanulni, ha tehették, a szakmájukat kipróbálni, újabb tudást, ha lehet, másik szakmát gyűjteni, szerezni. A baj az, hogyha kényszerből kell elhagyniuk Magyarországot. Mert ha kényszerből hagyják el a hazájukat, akkor biztosan tudhatják, hogyha az állapotok itthon nem változnak meg, nem lesz értelme visszajönni. És az első barátság külföldön az még egyszerű. Talán még a férj sem bonyolult. De amikor külföldön megszületik az első gyermek, akkor komoly kétségek vannak afelől, hogy valaha visszajönnek-e majd még a gyermekeink. Sokan vagyunk, akik nevelünk saját gyermeket. És mindannyian tudjuk, hogy nem azért vállaltunk egyet-kettőt-hármat-négyet – ki mennyit –, hogy a végén majd külföldről kapott fényképeken láthassuk csak az unokáinkat. Ezért Magyarországnak egy olyan hazának kell lennie, amely szívesen engedi külföldre tanulni a fiatalokat, de olyan állapotokat teremt itthon, hogy mindig legyen hova hazajönniük. Ahol várja őket az otthon és a biztonság. Nemrégen Dél-Írországban jártam, és találkoztam ott egy munkavállalóval, egy kőműves szakmunkással. Magyar kőművesről van szó. Megkérdeztem, mennyit keres. Azt mondta, hogy miután mindent levontak a fizetéséből, egymillió forintot kap kézhez. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar gazdaság nem holnapután lesz abban a helyzetben, hogy ilyen magas fizetést tudjon adni. De ez a tény, ez a történet fölhívja a figyelmünket arra, hogy a magyar gazdaságnak radikálisan emelnie kell a béreket és a fizetéseket. Fölhívja a figyelmet arra, hogy nem szabad elfogadnunk azt a közgazdaságilag logikusnak tűnő érvelést – sok híve van ennek a gondolatnak –, hogy Magyarország akkor versenyképes, ha olcsók a bérek. Pont fordítva van. Ha olcsók maradnak a bérek, elveszítjük a legjobb munkaerőinket. És ha elveszítjük a legjobb munkaerőket, Magyarország nem lesz versenyképes. Ezért a magyar versenyképességhez tisztességesen megfizetett, magas bérekkel honorált munka kell!

Természetesen találkoztam olyan emberekkel is, akik segélyből élnek. Elvesztették a munkahelyüket, és most segélyt kapnak. Nekik is elmondtuk, hogy a segély fontos. De jó, ha mindenki tudja, ha az országot átjárja az a hangulat, amely tisztában van azzal, hogy a segély nem megoldás. A segély nem gyógyszer a munkanélküliségre. A segély fájdalomcsillapító. Igaz, minél nagyobb a baj, annál gyorsabban és annál nagyobb dózisban van rá szükség. De az igazi orvosságot, a bajból kisegítő, segítő kezet csak a munkahely teremtheti. Márpedig Magyarországon a munka és a közlekedés is összefügg egymással. Magyarországon ma gépkocsit tartani olyan, mintha luxuscikket tartana az ember. Holott nagyon sokan élnek olyan helyen Magyarországon, amely nem kínál számukra munkahelyet, és csak utazással tudnak családjuk fönntartásáról gondoskodni. Ezért Magyarországon meg kell változtatni azt az állapotot is, hogy a gépkocsi luxuscikk, és a közeledés költségeit radikálisan csökkentenünk kell.

Kezdjük rögtön azzal a kérdéssel, ami az autópályákat illeti, ez úgyis divatos téma. Tudják-e Önök, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy Magyarországon európai összevetésben mit mutat az éves autópálya-matricák ára? Magyarországon mi ezért egy évben 35 ezer forintot fizetünk. Az osztrákok 19 ezret. A svájciak hat és felet, a szlovákok pedig nyolcat. És ha mindezt lefordítom kilométerre, akkor azt tudom mondani, hogy kilométerenként mi magyarok 51 forintot fizetünk, az osztrákok kilencet, a svájciak négyet és a szlovákok is csak tizennyolcat. De mi 51 forintot. Kedves Barátaim, ez egy munkaellenes szabály, amit hamarosan meg kell változtatnunk. Nos, azt hiszem, a munkáról talán a ma délutánra ennyi elég lesz.

Nézzük, mire jutottunk, amikor a család ügyében kezdeményeztünk beszélgetéseket Magyarország polgáraival. Az első dolog, amit érdemes itt megemlítenem az Önök számára, az, hogy Magyarországon a család szó alatt nem mindenki ugyanazt érti. Hány családod van? – kérdezi a magyar. És ha elkezdjük bizonygatni, hogy még nem váltunk el, akkor nem értik a választ. A magyar ember fejében a család az a gyermekkel azonos. És a polgári politikai erők számára is érdemes rögzítenünk azt a tényt, hogy számunkra család minden olyan együttélés, ahol gyermek van. A család ellentétje a versenynek és a piacnak. A család az az önzetlen gondoskodás helyszíne. Ezért ahol önzetlen gondoskodás van két ember között, azt mi családnak tekintjük. Nincs tehát csonka család, csak teljes értékű család van, kedves Barátaim.

Nos, amikor a családok kérdésével foglalkoztunk, néhány érdekes összefüggésre is sikerült fölhívni a figyelmet. Először is nemzetközi elemzések bizonyítják, hogy a családban élők hosszabb ideig élnek, mint a magányosok. Öt–nyolc évvel élnek hosszabb ideig. A családban élők mind egészségesebbek, mint a magányosok, és kétszer nagyobb az esély egy súlyos betegségre a magányos embernél, mint akit család ölel körül. Azt is sikerült előásnom nemzetközi tanulmányokból, hogy a magyar nép a legindividualistább népek között tartatik számon. Csak öt olyan ország van, amely individualistább, mint a magyar. Amely az egyéni érdek követését fontosabbnak érezné, mint mi. Ezek mind angolszászok. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Írország, Ausztrália, Új-Zéland, és utána rögtön mi, magyarok következünk. De ez az angolszász világokban mégsem eredményez egy önző, kíméletlen és könyörtelen társadalmat, mert az elmúlt 200–300 évben – hol mennyi – a demokrácia megerősítette a közösségi formákat, legyen szó munkahelyi, lakóhelyi vagy vallási közösségekről. A kommunizmus nekünk épp az ellenkezőjét adta. Ezért érezzük úgy, hogy Magyarországon mintha elbillenne az érdek és elbillenne a közérdek is az egyéni érdek irányába. Ugyanakkor ezek a nemzetközi fölmérések azt is kimutatták, hogy van egy olyan közösségi forma, amelyet a magyarok a világ szinte minden népénél fontosabbnak tartanak, és ez pedig a család. A magyarok a világ egyik legcsaládszeretőbb népe. Az asszonyok például általában több gyermeket szülnének, mint amennyit végül vállalnak. Az otthonteremtés is a legerősebb vágyak között szerepel. Nos, minden országnak van családtámogatási rendszere. Magyarországnak is volt, és most is van egy. Amikor polgári kormány volt Magyarországon, akkor bevezettük a gyermekek után járó adókedvezményt, amiről kimutatható, hogy a családok 85 százaléka teljes egészében igénybe tudta venni, 13 százaléka pedig részben. Ezt a rendszert megszüntették, nincs többé gyermekek után járó adókedvezmény. Mint ahogy eltörölték a rendszeres gyermekvédelmi támogatást is. És a családi pótlék kétszeresére emelése a legtöbb család számára ezt nem ellensúlyozta. Júlia említette, jártunk – talán Szentesen – egy olyan családnál, ahol kilenc kiskorú gyermeket nevelnek. Ők kiszámolták: a régi rendszerhez képest ebben az újban el fognak veszíteni évente 85.000 forintot, ami az ő számukra óriási pénz.

Nos, kedves Barátaim, nem csoda, ha Magyarországon ma úgy fogalmaznak az emberek, hogy az adórendszerünk munka-, vállalkozás-, család- és magyarellenes. Nos, ha megengedik, hadd kérdezzem meg, hogy ki is volt Egerben, amikor a családokról beszélgettünk? Azt hiszem, hogy talán Ön is és Ön is. Ha megengedi, inkább a fiatal úrral kezdenénk. Ha jól emlékszem, ott a roma családok helyzetéről és jövőjéről beszélgettünk, ugye? Parancsoljon, mondja el nekünk, legyen kedves, amit ott már egyszer elmondott.

Hát miniszterelnök úr, engedje meg akkor, hogy megismételjem magam, de megmondom őszintén, hogy két másik témát szerettem volna megérinteni Önnel.

Orbán V.: Azt is lehet.

Köszönöm szépen. Tehát ott, Egerben azt kérdeztem Öntől, hogy a cigány családok olyan súlyos körülmények között élnek, hogy négy-öt gyerekeket nevelnek, és a mostani, kormányon lévő SZDSZ egy olyan ötlettel állt elő, hogy ezeknek a cigány családoknak a gyermekeit szeretné egy olyan intézményben, zárt intézményben nevelni a gyerekeket, ami a családból kiemelné őket. Hát köztudott, amit Ön is mondott az előbb, hogy Magyarországon az első a család. Roma családoknál is természetesen ebbe beletartozik a gyerek és a szülő. És ez nekünk, romáknak ez a lehetőség abszolút nem jön be.

A másik az, hogy a munkanélküliséggel kapcsolatosan, hogy nagyon sokan nem hivatalosan dolgozunk az építőiparban. Hogy ezekkel a lehetőségekkel majd, hogy mi lesz velünk, nem fizetünk tb-járulékot, nem vagyunk bejelentve, nem fogunk nyugdíjat kapni. Tehát ezt a két témát kérdeztem Öntől. És most azt szeretném elmondani Önnek, hogy a gázzal kapcsolatosan egy élményem van, és remélem, a szüleim ezt nem látják. A szüleim megkapták a gázszámlájukat, és a feleségem a postán dolgozik, és megnéztük a számlát, hát nagyon sokat kellett fizetni, és nem mertük megmutatni a szüleimnek a számlát. És kérdezték tőlem, hogy fiam, befizetted? Természetesen befizettem. De nem fizettem be, majd a héten ki lesz fizetve valahogy, úgyhogy nem mertem megmondani, hogy mennyi a számla, hogy a gázzal egyszerűen nem tudjuk, hogy mi lesz, a fűtéssel kapcsolatosan. A másik, amit meg szeretnék említeni, hogy nagyon sokan építkezünk, és a cigány családok kénytelenek egy olyan kölcsönhöz folyamodni, amit biztos hogy nem tudnak majd visszafizetni. Most azt szeretném megtudni Öntől, hogy amennyiben nem tudják fizetni ezeket a kölcsönöket, mi lesz velük? Tehát az utcára fognak kerülni a gyerekekkel együtt? Köszönöm szépen, ezt szerettem volna.

Orbán V.: Köszönöm szépen. Vissza fogunk ezekre térni. Kezét csókolom, jó estét kívánok, örülök, hogy újra látom.

Elnök úr, én mint nagymama egyre jobban aggódok a gyerekekért, az unokákért. Mi lesz velük? Mert most már bizony ott tartunk, nagyon sok két-három gyermekes család ott tart, hogy csak akkor tud boldogulni, ha a nagyszülők segítik őket. És hát bizony a nyugdíj is egyre kevesebb. És van még egy másik, ami nagy veszély leselkedik a gyermekeinkre, a drog. Mi lesz velük? A tévéből – mint ahogy mondtam is Egerben – az erőszak, az iskolák előtt a drogot árulják nekik, hát valami úton-módon segíteni kell a gyermekeinken, az unokáinkon, hogy ne ilyen jövő várjon rájuk.

Orbán V.: Köszönöm szépen.

Én is köszönöm.

Orbán V.: Nos, ha a fiatal úr megengedné, fordítva kezdjük, és először Önnek válaszolnék. Nem tudom, Ön hallott-e arról, hogy a Fidesz–Magyar Polgári Szövetség parlamenti képviselői benyújtottak az Országgyűlés elé egy törvényt, amelyben a büntető törvénykönyvet szeretnénk megváltoztatni, és ott két csoportnak, két közösségnek, az idős magyar embereknek, a hatvan év fölöttieknek és a kiskorúaknak szeretnénk a mainál erősebb védelmet nyújtani, mert ez a két legkiszolgáltatottabb csoport mindenfajta erőszakkal szemben, legyen szó verbális [= szavakban megnyilvánuló], képi vagy fizikai erőszakról. Tehát én azt tudom mondani Önnek és azt tudom mondani Önöknek, hogy mi a kiszolgáltatottak mainál erőteljesebb védelme mellett vagyunk, és a büntető törvénykönyvet ezért szigorítani fogjuk. Magyarországon az a közvélekedés, ezt hallom úton, útfélen, hogy a törvény az szigorú a becsületes emberekkel szemben, és elnéző a bűnözőkkel szemben. Ezen változtatni kell.

Nos, ami a nyugdíjasokat illeti, ahogy Ön is mondta, számos olyan család létezik, ahol az ember azt hinné, hogy a fiatalabbak tudják támogatni az idősebbeket, de miután a fiatalok munkanélküliként kezdik az életüket, pont fordítva történik: még a nyugdíjasok próbálják támogatni a fiatalokat, időnként még az unokáikat is. Most éppen ezért én nagyon nagy reményekkel vagyok a tb-járulék-csökkentés ügyét illetően, mert ha igaz, hogy – úgy, mint ahogyan tettük ezt korábban – most is munkahelyek százezreit tudjuk létrehozni, akkor lesz a magyar költségvetésnek elegendő ereje, lesz elegendő ereje a magyar gazdaságnak arra, hogy a nyugdíjak esetében, a 13. havi nyugdíj után, az előttünk álló parlamenti ciklus végéig, tehát 2010-ig be tudjuk vezetni a 14. havi nyugdíjat. Ezzel nemcsak az időseket, hanem – mint látjuk – még a fiatalokat is segítjük. Ami pedig a hazánk roma közösségének a tagjait illeti, ott – megismételtem ezt Egerben is, itt is szeretném elmondani – nem találtunk ki jobbat a polgári kormány négy évének iránytűjénél. Akkor megmondtuk, hogy a romákkal való konzultáció után – legutóbb ezt kiterjesztettük a roma vállalkozókkal való konzultációra is –, hogy a roma közösség számára Magyarországon a fölemelkedés útja az iskolán és a munkán keresztül vezet. Ennél jobb receptünk most sincs. De az is igaz, amit a roma közösség tagjai mondanak, hogy prédikálhatunk mi nekik munkáról, hogyha egyébként Magyarországon 700.000 munkanélküli van. Akkor hihető csak, hogy mi komolyan gondoljuk a romák fölemelését a munkán keresztül, hogyha valóban munkahelyeket létrehozó gazdaságpolitikát folytatunk. És hasonlóképpen hiába mondjuk azt, hogy az iskolán keresztül vezet a fölemelkedés útja, ha nem használjuk ki azokat az eszközöket, amelyek tanulásra ösztönzik – ilyen vagy olyan módon – a roma szülőket. Például a családi pótléknak olyan gyermekek esetében, akik iskolába járnak, megfontolandó, nem kellene-e megint az iskoláztatási támogatás nevet adni, ami azt jelenti, hogy a szülők akkor kapják meg a családi pótlékot, hogyha egyébként a gyermek, az iskolás korú gyermek valóban iskolába jár. Egyébként én azok közé tartozom Magyarországon, akik hisznek abban, hogy a felemelkedésnek ez az útja járható. És amikor Szolnok városát fenyegette az árvíz még a polgári kormány idején – emlékeznek rá, hogy akkor minden évben volt legalább egy, de volt, hogy kettő vagy három árvíz is, azóta nincs, ebből is azt olvashatjuk ki, hogy a Jóisten csak azzal próbálja meg az embert, amit képes elviselni –, tehát amikor ott jártunk, akkor azt tapasztaltam, hogy a gátakon nagyon sokan, roma közösségek dolgoztak. És jól dolgoztak, és elvégezték a munkát. Ugyan másképp szervezik a munkát, mint mi, de ennek a nincs jelentősége a végeredmény szempontjából. A lényeg az, hogy ha volt fizetség, akkor jöttek, és fegyelmezetten dolgoztak. Tehát ezért nem üres prédikáció arról beszélni, hogy a roma közösség számára a munkán keresztül lehetséges a felemelkedés.

Ami a gázárakat illeti: a családoktól nem tudjuk elválasztani a megélhetés költségeit. Fussunk hirtelen egy kört: a villamos energia ára mintegy 40 százalékkal emelkedett az elmúlt négy évben, a lakossági gázáré 67 százalékkal, a vállalkozókat terhelő gázár még a 110 százalék fölé is emelkedett. A lakásfenntartás költségei három és fél esztendő alatt – az utolsó adataink szerint – több mint 50 százalékkal növekedtek. Jól látható, hogy Magyarországon a rezsi sokkal nagyobb részét viszi el a fizetésnek, mint a hozzánk képest jobb módú nyugat-európai államok családjaiban. Azt is jól látjuk, hogyha megnézzük, hogy mennyi mondjuk a lakásfenntartás költsége, mennyi a villamos energia ára, meglepődve, de az tapasztaljuk, hogy mi, magyarok többet fizetünk, mint számos nyugat-európai ország. Kevesebbet keresünk, és mégis többet fizetünk. Ez vezet el bennünket ahhoz a kérdéshez, ami szintén nagy vitákat váltott ki az elmúlt időszakban, és luxusprofit névvel írható le. Én megismétlem azt a korábbi álláspontomat, amit már Önöknek is megismételtem, illetve elmondtam Egerben, hogy Magyarország ma olyan ország, ahol – pestiesen szólva – a családokat ott „veszik le”, ahol tudják. Mindenért többet fizettetnek velük, mint ami a szolgáltatásnak az az értéke, amit valójában nyújtanak. Ezért ha lehet, lehúzzák az ötödik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik bőrt is a családokról. Tehát nemcsak azon kell dolgoznunk, hogy megvédjük a munkahelyeket és új munkahelyeket hozzunk létre, hogy fölemeljük a fizetéseket, hanem a botnak két vége van, ahhoz is lépéseket kell tennünk, annak érdekében is cselekednünk kell, hogy letörjük a luxusprofitot Magyarországon, és ne engedjük, hogy többet fizettessenek velünk, mint amit a szolgáltatások valójában érnek.

Nos, azzal a számlával, amit Ön még nem fizetett ki, de majd ki fog, azzal már nem tudunk mit kezdeni, de jó reményeink vannak arra, hogy ha lesz politikai változás Magyarországon – és mi hiszünk abban, hogy lesz 2006 áprilisában –, akkor a számlák kisebbek lesznek az utána következő hónapokban.

Nos, ami pedig a roma közösségekből kiszakítható vagy kiszakítandó gyermekeket illeti, ezt a legerőteljesebben elleneznünk kell. A mi felfogásunk az, hogy nem tudjuk pontosan megmondani – mert Magyarország földrajzilag nagyon változatos képet mutat, különböző szokások, habitusok és élethelyzetek léteznek, ezért nem hisszük, hogy egyetlen kaptafára lehetne húzni a roma és a magyar közösségek együttélésének kérdését. Van, ahol tudnak közösen is egy osztályba járni; van, ahol ezt nem szeretnék, ezért van, ahol ilyen, van, ahol pedig amolyan megoldást kell választani. De egy dolog biztos: olyan megoldást nem lehet választani, amely a roma családokból kiszakítja a gyermekeket, ahogy Ön a miniszterelnök urat idézte, ahogy ő mondta: „meg kell törni a generációs láncot”, és megpróbál valami egészen más kultúrát adni a számukra. Ez embertelen, és eleve sikertelenségre van ítélve. Ezért ilyen politikától a jövőben nem kell tartaniuk Önöknek.

Ha megengedik, néhány szót fordítsunk az egészségügy dolgára is. Mindig fölidézem – elnézést az ismétlésért –, a kormányváltás pillanatában a gyógyszergyártók és a magyar kormány között létezett egy megállapodás: csak négy százalékkal lehet emelni a gyógyszerek árát. Kormányváltás után, mondván, hogy ez túl sok, az új kormány fölrúgta a megállapodást, és új tárgyalásokat kezdett. Ennek eredményeképpen Magyarországon a gyógyszerek ára körülbelül átlagban 30 százalékkal nőtt három év alatt. Vannak olyan szívgyógyszerek, amelyeknek az ára több mint száz százalékkal növekedett. Országjárásom során azt láttam, hogy az idős emberek és a kisgyermeket nevelő családok számára az egyik legfontosabb probléma a gyógyszerek ára. Ezért a mostani kaotikus állapotokat meg kell szüntetni, föl kell számolni, és meg kell fékezni a gyógyszerárak emelkedését. És az előbb említett két korosztály számára pedig bizonyos gyakori és ma jelentős költséggel járó betegségek esetén azt a néhány gyógyszert, amely leginkább alkalmas ezen betegségek orvoslására, a hatvan év fölöttieknek és a három évnél fiatalabbaknak pedig térítésmentessé kell tenni. Mikola miniszter úr munkacsoportja ezt a tervet már ki is dolgozta.

„Csak egészség legyen, a többit majd megoldjuk!” De mi a teendő akkor, ha maga az egészségügy beteg, ha az egészségügy vár infúzióra? Be kell látnunk: ahhoz, hogy az egészségügy bennünket meggyógyíthasson, először nekünk kell meggyógyítani a magyar egészségügyet. Nem tudjuk folytatni – az országjáró beszélgetések meggyőztek arról –, nem tudjuk folytatni többé azt az álszent politikát, amely tudatában van annak, hogy az orvosok és az ápolónők hivatástudattal rendelkeznek, és így is, úgy is elvégzik a munkájukat. És ezért amikor béremelésekről van szó, meg az ő helyzetükről, akkor nagyon sokan legyintenek: nagy baj úgy sem lesz, az ápolónők, meg az orvosok úgy is el fogják végezni a munkájukat. Azonban most már a jelek riasztóak.

Magyarországon 2500 orvosálláshely betöltetlen, a kórházakban körülbelül 700 szakdolgozó hiányzik. Évente 1200 orvost kellene képezni, és Magyarország csak nyolcszázat képez. Ráadásul a frissen képzett orvosok is, ha tehetik, inkább elmennek nyugat-európai országokba. Nem csoda. Megkérdeztem Pécsett a kórházban, mennyi egy kezdő orvos fizetése. Ahhoz, hogy valaki kezdő orvos lehessen, elsőször hatéves képzésre, majd egy három–hat év közötti szakmai gyakorlatra van szüksége. És akkor körülbelül 80.000 forint nettó fizetéssel fog kezdeni. Csoda-e, ha itt hagynak bennünket, és inkább külföldön szerzett jövedelemből próbálják fenntartani a családjukat?

Nos, a másik ügy, ami az embereket aggasztja a gyógyszerárak és az orvoshiány mellett, az a kórházak jövője: lesz-e kórház-privatizáció. Szeretném szakértői csoportunk véleményét itt is megismételni: úgy, ahogyan eddig is tettük, mi a jövőben is az egészségügyet az állami felelősség körében akarjuk tartani. Az állam nem bújhat ki a felelőssége alól, és nem szolgáltathatja ki polgárait az üzleti érdekeknek. Ráadásul a mi fölfogásunk szerint ugyan hiányzott néhány szavazat a népszavazáskor, hogy az emberek meg tudják tiltani törvényi erővel a kórházak privatizálását, de olyan elsöprő volt a kórház-privatizációra nemet mondók aránya, hogy szerintem demokratikusan választott kormánynak nem szabadna azt a gyakorlatot folytatnia, mint amely ma általános Magyarországon, miszerint különböző megoldásokkal, de engedik kicsúszni az állami tulajdon, a köztulajdon köréből a kórházakat. Itt egy csúnya játék zajlik. A kisebbik koalíciós párt képviselői rendszeresen fölállnak, és elmondják, hogy az állami tulajdon a legrosszabb. Sokkal rosszabb, mint a magántulajdon. Zárójel: arról nem teszek említést, hogy egyébként ők a tulajdonosok ebben a pillanatban, illetve ők a gazdák. A Pénzügyminisztérium ezek után elvonja a pénzt a kórházaktól. Ismét feláll egy szabaddemokrata képviselő, és azt mondja: hát megmondtuk, az állam a legrosszabb tulajdonos. Nem csoda, hogy a csőd szélén vannak a kórházak. És akkor megérkezik a végső verdikt a kórházba: vagy hozzájárultok, így vagy úgy, a privatizációhoz, vagy bezárjuk a kórházat. És így egyre-másra csúsznak ki a köztulajdonból a magyar közkórházak.

Nos, ezt a folyamatot meg kell állítanunk, az állami kórházakat meg kell védenünk. De mi nem tiltjuk a magánkórházakat, nem akarjuk útját állni a magánkórházak működésének, és mindenkit biztatunk, csak bátran építsen újakat, és működtessen, és ha megéri, akkor nekünk is megéri. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezek után forduljunk néhány perc erejéig az árak és a megélhetések kérdéséhez. Bár az Ön kérdésére az előbb már érintettük ezt a nehéz és bonyolult kérdéskört, talán használjuk ki az alkalmat, és tájékoztassuk egymást arról, hogy Magyarországon az árak emelkedésével szemben Magyarország polgárai közel sem olyan kiszolgáltatottak, mint azt gondolni szoktuk. A magyar kormánynak, a mindenkori magyar kormánynak kezében vannak azok az eszközök, amelyekkel szemben megvédheti polgárait a luxusprofittal szemben. A kormány szabja meg a villamos energia árát, a kormány szabja meg a gáz árát, a kormány szabja meg a gyógyszer árát, a kormány szabja meg a vasúti közlekedés árát, a kötelező felelősségbiztosítást a gépkocsinál – hogy csak néhány beavatkozási lehetőséget ismertessek. Ha tehát a kormány valóban a polgárok oldalán áll – és nem a luxusprofitot rajtunk érvényesíteni akaró nagytőke oldalán –, akkor megvannak az eszközei ahhoz, hogy megvédje az embereket, megvédje Önt, az Önhöz hasonló családokat, az Ön szüleit, az idős magyar embereket megvédje a luxusprofittal, az égbe szökő árakkal szemben. Nos, engedjék meg, hogy végezetül az otthonról, az otthonteremtés kérdéséről is váltsunk pár szót. Az emberek gyakran összekeverik az otthonteremtés kérdését a lakásépítéssel. Pedig itt sokkal fontosabb ügyről van szó, ugyanis az otthon valójában egy kis önálló birodalom. Az otthon az a hely, ahol mindannyian lehetünk mondjuk belsőépítészek, meg lehetünk mesterszakácsok és lehetünk pénzügyminiszterek is. Ráadásul az otthon az a hely, ami a biztonság és a szabadság levegőjét árasztja. A szegény emberek számára különösen fontos az otthon, mert a legtöbb szegény ember számára jószerével a szabadság csak otthon érhető el. Ezért bátran mondjuk ki: mi azt a célt tűzzük ki magunk elé, hogy Magyarországon mindenkinek saját otthona legyen. Mi úgy képzeljük el Magyarországot, mint egy szövetséget. Három és fél millió kis birodalom szövetségét, három és fél millió otthon szövetségét.

Ezért nyugodtan mondjuk ki, hogy az otthon nem lehet életcél. Ma az Magyarországon. Az otthon nem luxuscikk – pedig sokak így érzik. Mondjuk ki, hogy az otthon az embernek szerves része. Otthon nélkül épp úgy éreznénk magunkat, mint ruha nélkül. Egyszerűen meztelenül. Ezért a legfontosabb erkölcsi kötelességei közé tartozik a mindkori kormányoknak, hogy az otthonteremtés ügyét kellő gonddal kezeljék. Ha pedig figyelembe vesszük Magyarország demográfiai állapotát – vagyis hogy fogy a magyar népesség –, és megkérdezzük az embereket, hogy egy újabb gyermek vállalásának mi az elsődleges akadálya, akkor a magas megélhetési költségeken túl a kicsi lakást szokták említeni. Ezért fájó, hogy az utóbbi egy évben már megfordult az arány, a száz négyzetméter alatti és fölötti lakások aránya. Ma Magyarországon elsősorban 60 négyzetméteres vagy az alatti lakásokat építünk, ami behatárolja, sok család esetében behatárolja a gyermekvállalás lehetőségeit. Ráadásul – mint ahogy Ön is mondta – itt vannak az otthonteremtési hitelek. A terv az volt, hogy az otthonteremtési hitel kamatait, a forintban fölvehető otthonteremtési hitel kamatait lépésről lépésre csökkentjük. Ehelyett az történt, hogy megváltoztatták az otthonteremtési rendszert, és ennek következtében ezek a hitelek magas kamatozásúak lettek, és az emberek átmenekültek a forintból a devizahitelekbe. Ez önmagában még mindig nem volna baj, hogyha olcsó devizahitelből építenénk otthonokat és lakásokat, ha közben garantálni tudnánk, hogy a forint árfolyama nem gyengül meg. Mert abban a pillanatban, hogy a forint árfolyama meggyengül, a forintban fölvett hitelek törlesztő részlete megugrik. Magyarországnak – mint Martonyi Jánostól hallhattuk – a megítélése leromlott. Rossz adósnak minősítenek bennünket. A forint állandó veszélyben van. És ha bekövetkezik egy mozdulat, akkor egy család, egy Ön által idézett család átlagos hiteltörlesztési részletfizetése egy hónapban akár tízezer forinttal is megugorhat. És akkor mit fogunk csinálni? Ötszázezer ilyen család van Magyarországon, akinek devizában van otthonteremtési hitele. Mit fogunk tenni, ha meggyengül a forint? Egyáltalán: ki fog majd törődni velük?

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezért mondom én azt, hogy érdemes mindenkitől tanulni. Én Horn Gyulától is tanultam egy fontos dolgot 1998-ban a miniszterelnökök tévévitáján. Ott ültem mellette, és azt mondta, hogy „ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani”. Homlokomra ütöttem, és azt mondtam, tényleg. És most látom, amit akkor nevetségesnek gondoltam, most látom, milyen igaza van. Mert ha Medgyessy Péter – akivel szintén volt módom egy hasonló randevút megejteni – csak egyetlen olyan ígéretét betartotta volna, amit ott tett, vagyis hogy semmit, ami jó, nem fog megváltoztatni, nem nyúl hozzá az otthonteremtési rendszerhez, a Széchenyi-tervhez, a gazdahitelrendszerhez, a gyermekek után járó adókedvezményhez, a határon túli magyarok támogatásának rendszeréhez – ha csak ezt a dolgot betartotta volna, vagyis hogy ami nem romlott el, azt nem akarta volna megjavítani, akkor ma nem itt tartanánk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, és ma több család rendelkezne saját otthonnal.

A tények makacs dolgok. 21 ezer család jutott otthonhoz, annak lehetőségéhez a fészekrakó program révén, míg 230–240 ezerre tehető azoknak a száma, akik az előző otthonteremtési támogatást tudták igénybe venni. A feladat világos és egyszerű. Ha lesz bizalom, ha kapunk felhatalmazást Magyarország polgáraitól, akkor vissza kell állítani a korábbi otthonteremtési támogatás rendszerét. Nos, ha megengedik, ennyit a tapasztalatokról. Ha megengedik, néhány mondatban össze is foglalnám mindazt, amit hallhattunk.

Summa summárum, a tb-járulék-csökkentés nem annak a kérdése, hogy tudjuk-e azt finanszírozni, hanem inkább úgy tehető föl a kérdés, hogy ha erre nem vállalkozunk és a kanyarban egyenesen továbbmegyünk, akkor nekimegyünk a falnak. Ha jövőre is hatvan–nyolcvanezerrel több lesz a munkanélküli, akkor arra a kérdésre kell majd válaszolnunk, hogy lesz-e miből kifizetnünk a nyugdíjakat. Ugyanígy ha nem garantáljuk az időseknek, hogy a ciklus végére évente plusz egy havi nyugdíjban részesülnek, akkor nagyon sok idős ember számára veszélybe sodródik a létfenntartás. Ha nem törjük le a luxusprofitot a következő választások után, akkor nekimegyünk a falnak, mert ellehetetlenítjük a háztartásokat. És ha nem ismerjük el vállalkozásnak a gyermekvállalást, ha nem tesszük lehetővé, hogy a gyermekvállalás költségeit leírhassuk az adóból, akkor elfogy a munkaképes népesség, és a mai negyvenes, magamfajta generációnak nem lesz, aki nyugdíjjárulékot fizethessen. Mi lesz velünk idős korunkban?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezeket a dolgokat meg kell oldani, és kész. A kanyar az kanyar. Ott nem lehet egyenesen továbbmenni. Hallhattuk, nem ígéretekre van szükség, hanem megoldásokra. És bátran mondjuk ki: nekünk egyszer már sikerült. Nekünk egyszer már sikerült rendbe tenni magyar gazdaságot. Egyszer már képesek voltunk erre, és vannak megoldásaink, amik beváltak, és amelyeket – ha van bizalom – ismét alkalmazni tudunk majd. Mi hiszünk abban, hogy Magyarország képes megoldani ezeket a problémákat, képes változtatni, és képesek leszünk helyükre tenni a dolgokat. Nos, ennyit talán a gondokról és a bajokról.

Van itt azonban valami, amit végezetül még szeretnék Önökkel megosztani. Ez is a Nemzeti Konzultációnak és a mögöttünk hagyott két hét országjárásának a tapasztalata. A konzultációnak is és a mostani országjárásnak is van egy örömteli tanulsága. A változás már el is kezdődött. Valami változás elkezdődött mélyen belül az emberekben. Valami születőfélben van. Valami születik. Ugyan érzékelhető az országot uraló kilátástalanság, a bizonytalanság, a beletörődés, de ezzel szemben mégis szerveződőfélben van egyfajta „csakazértis” hangulat. Vannak – nem kevesen – Magyarországon – velük is találkoztam –, akik nem hajlandóak beletörődni, hogy évről évre rosszabbul élünk, és lemaradunk. Vannak, akik nem fogadják el, hogy ez van, ennyire futja, hogy a körülmények többet nem tesznek lehetővé. És vannak, egyre többen vannak Magyarországon, akik hisznek abban, hogy a győzelem a fontos, és nem a részvétel. Hiszik, hogy Magyarország többre képes, és minden igyekezetükkel ott, ahol élnek, a saját helyükön meg is próbálják ezt bebizonyítani. Igen, Magyarországon vannak emberek, vannak családok, akik odafigyelnek egymásra, segítik egymást, támogatják egymást a helyi közösségben, a munkában, és küzdenek azért, fáradhatatlanul küzdenek azért, hogy jövőre jobban éljünk, mint 2005-ben éltünk. Valami születik, egész pontosan fogalmazva valami újjászületik Magyarországon. Valami, amiről az elmúlt évek vadkapitalista tülekedésében egyszerűen elfeledkeztünk, ami a közéletből és a politikából teljesen kiveszett, és a mindennapi életben is háttérbe szorult.

Barátaim, más országok évszázadokon át tanulták a demokráciát és a piacgazdaságot. Nekünk csak az adatott, hogy néhány év alatt kelljen átállnunk. A világtörténelem a mi kedvünkért nem állt meg. Ezért érthető, de szomorú is, hogy a nagy sietségben elfeledkeztünk valamiről. A versenyfutás, a történelemmel folytatott versenyfutás kiölt belőlünk valamit, ami nélkül nem lehet előrejutni, mert anélkül közöny és kíméletlenség uralja el az életet. Ez volt az elmúlt tizenöt év legnagyobb vesztesége. Elfeledkeztünk valamiről, ami korábban mindig jellemző volt ránk, magyarokra. Jellemző volt, különösen akkor, ha nehézségekkel kellett szembenézni. Egy érzés, ami segített, amikor megszálltak bennünket, amikor bombázásokat kellett elszenvedni, amikor elnyomatás gyötört, még az 1950-es években is megvolt, amikor a szomszédból – ezt mesélik – elvitték a családfenntartót, és senki sem tudta, viszontlátják-e. De reggel ilyenkor is bekopogtunk, és megkérdeztük, tudunk-e valamit segíteni. És ezt még akkor is megtettük, ha a szomszéddal egyébként nem voltunk jóban. És még az sem számított ilyenkor, hogy valaki párttag-e vagy sem. Ezt az érzést felejtettük el a vadkapitalizmus tülekedésében. Elfelejtettük azt, hogy mi, magyarok nemcsak magunkra, hanem egymásra is számíthatunk, és nemcsak magunkért, de egymásért is felelősséggel tartozunk. Vagyis a szolidaritás veszett el. Mi, magyarok elfelejtettünk szolidárisak lenni egymással. Elfelejtettük, mi az a magyar szolidaritás. Pedig mindig is ismertük, és tudtuk, hogy ez a legfontosabb érték, hiszen ez a keresztény tanítás egyik olyan sarokköve, amit a nem hívők vagy a más vallásúak is elfogadnak, és magukénak éreznek. Ez az a közös alap, a magyar szolidaritás, amin egy